32.fejezet

Sergio

   Gőzöm sincs, hogy sikerült neki felvinnie az emeletre, de az biztos, hogy délkörül ott ébredtem. A kapus jóslata bevált. A fejem majd szét szakadt. Óvatosan, nagyokat nyögve ültem fel az ágyon. Kopogtak, ami úgy hatott rám, mintha ágyút dörgettek volna a fülem mellett.

 - Gyere! - szóltam ki rekedt, másnapos hangon.

Kinyílt az ajtó és egy nagyon boldog, nagyon kipihent és jókedvű Sara lépett be rajta. A kezében vizet és fájdalomcsillapítót hozott.

 - Istennő vagy - nyögtem, miközben elvettem tőle a gyógyszert és bevettem a vízzel.

 - Tudom - kuncogott fel. - Iker is mindig ezt mondja - nézett rám pajzánul és nekem bármennyire is rossz kedvem volt, elmosolyodtam.

 - Hogy tudtad így kiütni magad? - kérdezte.

Vállat vontam, mert nem volt kedvem visszagondolni a történtekre.

 - Míg el nem felejtem, Pilar küldi - nyúlt a zsebébe és a tenyerembe nyomott valamit. Kinyitottam a kezem és az eljegyzési-gyűrűvel néztem farkas szemet.

 - Legalább nem nekem kell visszakérni - csúsztattam a zakóm zsebébe.

 - Mondanám, hogy sajnálom, de akkor nem mondanék igazat - nézett rám Sara.

 - Ne is mond, mert én sem teszem. Jobb ez így. Tegnap jöttem rá, ahogy elnéztelek titeket Ikerrel, hogy Pilar nem hozzám való. Nem tudnám úgy szeretni, ahogy ti szeretitek egymást.

 - Tudod már ki a hozzád való? - somolygott rám Senorita Casillas.

 - Sejtéseim vannak, de szerintem róla már lekéstem - sóhajtottam fel és hátradőltem az ágyon.

 - Nem ismerek rád! - lökdösött meg Sara. - Te soha nem szoktad feladni. Indíts és szerezd meg! - húzott fel a karomnál fogva. Mint aki delíriumból ébred, úgy világosodtam meg én is. Nem adhatom fel. Vissza kell kapnom őt és meg kell tudnom, hogy vele elmúlik-e az üresség. Hálásan öleltem meg a nőt és két nagy puszit nyomtam az arcára.

 - Köszi, Sara - indultam el az ajtó felé, de még utánam szólt.

 - Sergio, nyisd ki jól a "szemed"! - nyomta meg a szót. Értetlenül néztem rá, de csak megcsóválta a fejét. - Többet nem mondhatok, mert még ezt sem lett volna szabad.

Hazavezettem, de egész végig Sara utolsó mondatain kattogott az agyam. Miért kéne kinyitnom a szemem?  Egy gyors zuhanyzás és ruhacsere után készen álltam, hogy megkeressem a nőt. Először tanácstalanul álltam, hogy mégis hova menjek, mikor eszembe jutott Corina régi háza. Egy próbát megér. Beültem a kocsimba és az ismerős házhoz vezettem. Becsöngettem és vártam. Rina nyitott ajtót. Döbbenten meredt rám.

 - Hát te?

 - Beszélnünk kell! - néztem rá, mire tiltakozni akart, de ekkor egy ismerős arcú lány lépett elő a nappaliból, kezében Nando keresztlányával.

 - Merre van Angie teája? - kérdezte. - Amúgy a lányod egy tünemény - mosolygott a kicsire, mire én lefagytam.

 - Lucy, menjetek be - szólt halkan a nő, de a szemét nem vette le rólam. Az alkalmi dajka engedelmesen lelépett. Megkövülten néztem utánuk. Nando keresztlánya, Corina gyereke? Elképzelhető volt, mert nagyon jó barátságban vannak egymással. De ki lehet az apa? Juan? Vagy Jesus? Vagy valaki más? Eszembe jutottak Sara szavai: "Nyisd ki jól a szemed". Miért mondta? Ránéztem az előttem lévő nőre, aki még mindig csak állt, de nem szólalt meg. Belenéztem a zöld szemeibe, amik minden alkalommal elvarázsoltak. Zöld? A kisbabáé barna, ha jól emlékszem. Márpedig Londonban, volt szerencsém a kezeimben tartani és közelről megcsodálhattam azokat a csokibarna szemeket. Olyan érzés volt, mintha tükörbe néztem volna. Felkaptam a fejemet. "Nyisd ki jól a szemed!" - szólt az utasítás. Szemed. Az én szemem és a kislány szeme. Nem, az nem lehet. Vagy mégis?

 - Mennyi idős a kicsi? - tettem fel e kérdést.

Corina ijedten nézett rám, majd szinte suttogva válaszolt.

 - 8 hónapos.

Osztottam, szoroztam és ha hozzáadtam a kilenc hónap terhességet, körülbelül egybeesett az együtt töltött éjszakánkkal. Elléptem az ajtótól, otthagyva az ijedt nőt és sietve ültem be a kocsimba. Annyira hirtelen történt minden, hogy nem tudtam, hogy mihez kezdjek most. Aztán eszembe jutott valami. Honnan tudta Sara, hogy a kicsi az enyém? És ha ő tudta, akkor biztosan Iker is. A harag pillanatok alatt öntötte el az agyamat. Lefékeztem a kapus háza előtt és kipattantam a kocsiból. Szinte betörtem az ajtót, úgy dörömböltem rajta. Iker nyitotta ki, akinek se szó, se beszéd, behúztam egyet.

 - Mióta tudod? - ordítottam rá.

 - Meg vagy húzatva? - kérdezte, miközben az állkapcsát tapogatta.

 - Azt kérdeztem, hogy mióta tudod? Mióta segítesz neki eltitkolni, hogy van egy lányom?

A döbbenet kiült az arcára.

 - Hogyan jöttél rá?

 - Én kérdeztem előbb - mordultam rá, de azért elmondtam. - Beszélni akartam ma vele, így elmentem hozzá. Megláttam a kislányt, aki Nando keresztlánya. Aztán aki fogta, az a Lucy, azt mondta Rinának, hogy a lánya egy tünemény. Innen már nem volt nehéz kisakkoznom - füllentettem, mert nem akartam Sarát kellemetlen helyzetbe hozni. - Most te jössz? Mióta tudsz a lányomról és falazol Corinának?